Büntetés kontra jutalmazás

Természetesen nem minden esetben a nem megfelelő viselkedési mintánkat tükrözi a gyermek, hanem saját határait keresve ráakad egy olyan tevékenységre, amit mi nem tartunk helyesnek. A gyerek számára élvezetes, plusz még anya is azonnal figyel rám... mi kell ennél több, hogy jó sokat ismételje..?!

Gyűlt, gyűlt és gyűlt bennem a kétségbeesés és a düh, mert a gyerekem semmiben nem hallgat rám... :( Estére arra lettem figyelmes, hogy megfájdult a torkom a sok beszédtől, rendre utasítástól és nem-ektől, de eredmény semmi nem volt.

A kedvencem, ami egyébként übercuki, de valahol vérlázító is, amikor a kanapén futkározó MiniManó a mutató ujját lengeti, és fennhangon mondogatja, hogy "nem-nem, dádá, nem-nem, dádá", és nagyokat mosolyog és kacag közben... Remek tükör, és marha vicces, de na!!!!! Én vagyok a szülő, vagy mifene...?!

Végül leültünk, és megbeszéltük a férjemmel, hogy az eddigi jutalmazáson alapuló nevelésbe be kell iktatni egy kis büntetést, hátha az hatékony lesz. Senki ne értse félre, a jutalmazás alatt nem azt értem, hogy ha nem csinált rosszat, vagy ha ügyes volt a Kisasszony, akkor ajándékot/csokit/játékot/túrórudit kapott, hanem megdícsértem, megtasoltam, ujjongtam. Ha pedig olyat tett, amit nem lett volna szabad, akkor vagy figyelmen kívül hagytam, és nem reagáltam, vagy rendre utasítottam (pl. kanapén való futkosást nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert kitöri a nyakát).

A büntetést úgy határoztuk meg, hogy

1. lépésben: figyelmeztetés

2. lépésben: járóka fogság 5 perc (végre használjuk is valamire a járókát)

3. lépésben: ismétlődő csintalanság esetén már 10 perc.

Nem mondom, hogy ez mindent megold, mert Fanni így is próbálgatja a határait, de a napi csínytevések töredékére csökkentek. Mindig elmondjuk, hogy miért került be a járókába, és mit kellett volna tenni. (Pl.: azért kerülsz a járókába, mert felálltál a kanapén. A kanapén csak csücsülünk.) A dícséretet továbbra is alkalmazzuk, viszont találtunk egy eszközt, amivel fenyegetés, emelt hang, és pláne fizikai erő nélkül nyomatékosíthatjuk a határt és a szabályt.

Az alábbi pontokban tudom összefoglalni a jelenleg használt nevelési eszköztárunkat:

- jutalmazás, dícséret (Maradjunk a kanapés példánál: Ha csak csücsült a kanapén, és lemászik, akkor kis taps, simi mellett "ügyes vagy, szépen ültél a kanapén")

- magyarázat: új szabály bevezetése esetén elmondjuk, hogy miért alkottuk az új szabályt. Ha ez Manó nem tartja be, akkor minden alkalommal elismételjük, hogy mi a helyes. (pl.: "A kanapé csücsülésre való.")

- figyelmen kívül hagyás: akkor alkalmazzuk, ha nem jelent veszélyt, nem okoz kárt a tevékenység (pl. akváriumba játék dobálásánál, ha nem nézek oda, hogy mit akar éppen tenni, akkor legtöbbször nem is dobja be a játékoz)

- büntetés: járókában kell eltölteni 5-10 percet

 

Persze a lehetőségek száma végtelen. Nekünk ezek azok a dolgok, amik működnek és a nevelési elveinkkel összeegyeztethetőek. Persze leírva mindez ismét olyan egyszerűnek tűnik, de mivel minden gyerek más, ezért mindig figyelni kell a gyermek reakciójára, meg kell vizsgálni a körülnényeket, saját szokásainkat, és aszerint kialakítani a saját módszerünket. Kitartás kedves nevelőtársak!

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 4.

Ha meghatároztuk, hogy milyen irányelek mellett szeretnénk a saját gyermekünket nevelni, és azt is megfogalmaztuk, hogy miket nem szeretnénk semmiképpen követni, ezután jön a legnehezebb rész. Átültetni mindezt a gyakorlatba.

Piszok nehéz munka lesz.

Minden elsőre fog sikerülni. Nem. És ettől még nem fog összedőlni a világ.

Sőt merem állítani, hogy akkor sem lesz gond, ha 10 esetből egyszer félrefordítjuk a fejünket. Hiszen mi is emberek vagyunk, nekünk is vannak pocsék napjaink...

És honnan tudjuk, hogy mi az, amit ki kell javítani? Figyeljük a gyermekünket. Milyen szokásokat, tulajdonságokat, milyen viselkedést folytat, amit nem szeretnénk látni?

A gyerek egy tükör, így tudunk korrigálni. Faigyeljünk Rá. Észrevehetjük, hogy mit miért csinál? Saját példa: a lányom néha a játékra, asztalra csap, ha mérges, mert valami nem sikerül. Ösztönösen ezt teszi? Vagy látta valahol? Nem tudtam, amíg egyszer csak mérges lettem, és a feszültséget egy jó kis asztalra csapással vezettem le. Valószínűleg nem ez volt az első eset. Ha ezt nem változtatom meg, akkor miért várhatnám azt, hogy a gyermekem ezt ne tegye, hiszen én vagyok a minta, a "példakép". Tőlem tanul, engem utánoz, követ. Ezt érdemes átgondolni, és ha kell változtatni.

Figyelni a gyermek reakcióját és viselkedését! Át kell gondolni, hogy ösztönös cselekedetről van-e szó vagy esetleg látta-e valahol az adott viselkedést. És ha kell, változtassunk. Nem lesz könnyű. Sőt, marha nehéz lesz. De megéri. Mi is jobbak leszünk tőle, és a gyermekünknek jót teszünk vele.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 3.

A téma a nevelés. És megpróbálom megfogalmazni, hogy az én irányom merre is vezet ezen a rendkívül kanyargós és rögös úton.

Először tisztáztam magamban, hogy a szülői házból mely szempontokat szeretném tovább vinni és tovább adni az én gyermekemnek. (Bevallom ezt a gondolatsort már gyerekkoromból hozom, bár akkor még leginkább azt mantráztam, hogy mi az, amit én soha nem szeretnék elkövetni a gyerekemmel.)

A szakirodalmat áttanulményozva, és ismereteimet folyamatosan bővítve azt is eldöntöttem, hogy igyekszem a gyermekem számára a lehetőségekhez képest minél tovább biztosítani a gyermekkort, amikor a játék szabadsága lesz a legfőbb feladata.

A határok megszabására is kialakítottam az elméletemet:

1.) nem szabad olyat csinálni, ami a gyermek saját vagy más testi épségét veszélyezteti - beleértve az embereket és az állatokat is (konnektorba nyúlás, kanapén futkosás, teknős kalapálása a játékokkal);

2.) nem szabad rongálni (asztalt karistolni, játékokat vagdosni a földhöz, akarattal törni-zúzni

3.) társadalmi normákat be kell tartani: nem köpködünk, nem verekszünk, nem hazudunk, nem beszélünk csúnyán stb....

Jelenleg még csak az első és a második pontokat ültetjük át a gyakorlatba több-kevesebb sikerrel.

És amit megtanultam, hogy elengedhetetlen a : példamutatás. Ha én állok a kanapén, akkor milyen jogon mondom a gyereknek, hogy Ő ne tegye? Ha a játékokat három méterről dobálom a tároló dobozba, akkor a gyerek miért ne dobálózhatna a játékokkal? Ha mérgemben a csapok egyet az asztalra, akkor a gyerek Ő miért ne tegye? Ha lekeversz neki egy pofont, akkor a gyerek miért ne tegye ugyanazt a játszótéren? És a sort lehetne még folytatni... Könnyűnek hangzik, de mégsem az. Vetközzük le azokat a szokásainkat, amiket nem akarunk viszontlátni a gyermekünknél. Ez a legfontosabb lépés.

Természetesen mindezeket a Férjemmel együtt átbeszélve, átgondolva, az Ő gyermekkorából származó tapasztalatokat, és a teljesen más, mondhatni ellenkező elveken alapuló nevelési tapasztalatokat ötvözve "véglegesítettük". Véglegesítés?! Ez egy helytelen, sőr hibás szó... Pontosítanék: meghatároztuk a nevelési irányvonalunkat, ami mentén szeretnénk haladni? Lehet, hogy ezen majd változtatunk? Persz, miért ne? Mi is változunk, a világ is, a gyermekünk is. Ha valami nem válik be, keresünk más utakat is. Mint a gyermekvállalásban oly sok minden, úgy a gyermeknevelésben is számtalan járt és járatlan út van. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a számunkra, a gyermekünk számára, és a családnak leginkább elfogadható, és kivitelezhető nevelési irányt, és a legjobb tudásunkkal, példamutatásunkkal járjunk ezen a még ismeretlen úton.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 2.

Második nevelési próbatétel Fanni lábra állásával, majd elindulásával, kopogtatott be hozzánk..

Eme új tudomány kb. fél méterrel növelte meg a veszélyzóna magasságát. :)

Jöttek a magasabb polcok és fiókok, akvárium, hűtőmágnesek, vödrök, kuka tartalma, kanapén felejtett cuccok.... Folyton a nyomában voltam a Lányomnak, hogy óvja a testi épségét, és a lakásét is.

Az eszemmel tudom, és sokat olvastam is, hogy most abban a korban van a gyerek, amikor feszegeti a határát. Hagyni kell, hogy megismerje önmagát, megtudja, mennyire mehet el, ugyanakkor szabni kell feltételeket, húzni kell határokat, alkotni kell szabályokat, amiket neki is meg kell tanulnia. Marha bölcs ember volt, aki ezt kitalálta, csak a receptet felejtette el felírni... Hol van a helyes határ? Melyek azok a szabályok, amelyeket muszáj megalkotni, és melyikeket már túlzás bevezetni? Mennyire kell betartani a szabályt? Mikor lehet megszegni? Egyáltalán meg lehet szegni, vagy fővesztés jár a "bűnért"? Meddig legyen szabad akarata a gyereknek? És honnan tudom, hogy egy határ mennyire legyen éles, és mikor lendül át a saját hatlamam gyerekre való ráerőltetésére?

És még vagy ezer kérdést tudnék feltenni. Olvastam és olvasok cikkeket, könyveket, ajánlásokat, tapasztalatokat fórumokon... Ebben is, mint kb. a gyermeket érintő minden kérdésben ketté válik: vannak, akik a saját elméletüket kötelezőnek és tökéletesnek tartva oktatják, hogy mit és hogyan neveld a gyereked és van a másik tábor, ahol meg azt hangsúlyozzák, hogy engedd szabadon a gyermeket, hiszen azzal lesz önálló, sikeres, magabiztos ha már most a szabad akaratát tudja érvényesíteni...

Tényelg így van? Csak a szigor és a szabadság létezik?

Mit tegyen ilyenkor a tanácstalan szülő? Melyik úton induljon el?

Én sokszor visszagondolok a saját gyermekkoromra. Szerencsés vagyok, példás családom van. Hálás lehetek a nevelésért, amit az élet útjára kaptam. Persze a hála is érdekes dolog, hiszen leginkább akkor érzem szerencsésnek magam, amikor mások keserű sorsát látom, hallom, érzékelem.

És bár tényleg köszönetet mondhatok azért, ahogy neveltek, azért természetesen élénken élnek bennem az emlékek, hogy mi vagy mik voltak azok a dolgok, amiket a mai napig túlzott szülői szigornak tartok. Például ritkán hallgatták meg a véleményem, vagy mert gyerek voltam, ezért nem is lehetett véleményem bizonyos dolgokról. Vagy hogy borzasztóan kellett ügyelnem a rendre (amit annyira magamévá tettem, hogy most kimondottan figyelnem kell, hogy ne pakolgassak mindig), vagy a büntetéseket sem tartottam helyénvalónak, ami párszor jól irányzott szülői fenekelés volt..

Hozzám hasonlóan biztosan mindenkinek megvannak azok az emlékek, hogy mi volt az, ami utólag, szülővé válva is értékel a gyerekkori nevelésből, és mi az, amit máshogy szeretne csinálni. Biztosan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy mindent máshogy szeretnének csinálni, mint annak idején a saját szülei, és lesznek olyanok is, akik szüleiket tartják nevelésben példaértékűnek, és azt a mintát követik. Bárhogy is legyen, szerintem ez egy jó kiindulási pont, hogy eldöntsük és megalkossuk a saját nevelési elveink alapjait.

(Folyt. köv.)

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 1.

Sokszor fülemben cseng még (utóbbi időben egyre többször) szüleim ékesszólása: "Majd megtudod, ha Neked is gyereked lesz, hogy milyen nehéz..." kezdetű mondatok sora.

És megtudtam. (Édes béklyó)

Nem is tudom, mikor kezdődött, vagy hol kellett volna elkezdeni, vagy máshogy csinálni...? Talán minden azzal indult, hogy Manó elkezdett kúszni, elérte a szőnyeg sarkát, majd le is kúszott róla, megnyalogatta a papucsot, majd a kukáig is eljutott... A nagy örömködésben, és ámulásban, hogy már miket tud, mennyire cukimuki, mindig csak apró mosoly keretében jeleztem, hogy ejjj, anya papucsa koszos, ne nyalogasd; vagy a kuka nagyon piszkos, nem fogdossuk; nem mássz le a szőnyegről, mert felfázol, stb.

Majd kúszásból mászás lett és üldögélés, a papucsot, kikát leváltották, pontosabban csak mellé szegődtek a polcokról lerántható tárgyak, a fiókok, virágok, konnektorok.. Utóbbiak voltak az első nevelési megmérettetések.. Hiszen itt már nem csak egy kis baciról volt szó, hanem akár virágföld evésről, és áramütésről.

Mit tegyen ilyenkor az ember? Tanítsd meg neki, hogy mit szabad és mit nem. Persze ez így baromi könnyen hangzik, de kivitelezni már kicsit nehéz... Először kitartóan ismételgettem, hogy nem nyúlunk a konnektorhoz, nem tépjük a virágokat, nem eszünk virágföldet.... Mivel hasztalan téptem a számat, elgondolkodtam, hogy mit is kellene tenni. Rettentően ellene vagyok mindenféle fizikai bántalmazásnak, de végül amellett döntöttünk, hogy súlyosnak ítélt esetben (pl. konnektor piszkálás), rácsapunk a Kisasszony kezére. Mondanom sem kell, hogy ez is hasztalan volt. Talán mert erősebb volt az akarat a babában, vagy mert érezte, hogy ez nekem borzalmasabb érzés, mint a neki szánt büntetés lenne... Végül beleuntam (vagy feladtam - nézőpont kérdése), és elpakoltam a virágokat, bedugtostam a konnektorokat....

Ez volt a nevelési próbálkozásom első, nem éppen sikeres próbatétele...

(folyt. köv.)

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Feedek
Megosztás