Szeretetnyelv - könyvajánló

Gray Chapman - Egymásra hangolva (Öt szeretetnyelv a házasságban) című könyvét még a babánk születés előtt olvastam. Rendkívül hasznos olvasmány volt, hiszen újabb lehetőséget adott a kezembe, illetve a kezünkbe a Férjemmel együtt, hogy még sok-sok éven át megőrizzük a mostani harmóniát a házasságunkban. Megismertük és felismertük, hogy milyen kommunikációval és tettekkel tudunk legjobban figyelni, kedveskedni a másik félnek. Rájöttünk, hogy teljesen máshogy mutatjuk ki a szeretetünket, és máshogy vágyunk a szeretetre.

Az öt szeretetnyelv a következő: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés.

És ezek ismeretében már Fannit is máshogy tudom, illetve próbálom majd szeretni. Még számomra a testi érintés fejezi ki leginkább a szeretet, és erre vágyom a lányomtól is, addig Őt ez a bujcizós-ölelgetős-puszilgatós téma teljesen hidegen hagyja, és leginkább, ha huncutkodni szeretne, vagy a kedvemben akar járni, akkor ad egy-egy puszit és ölelést. Bár felnőtt vagyok, és az eszem felfogja, hogy ha nem ölelget az én kis Manóm, attól még szeret, de sokszor elkenődöm, hogy miért nem kapom meg az óhajtott puszikat. Ha nem ismertem volna meg ezt a könyvet, akkor teljesen romokban lennék, hogy nem szeret a gyerekem. :)

A másik hasznos tanulmány, hogy felismerem a gyermekem szeretetnyelvét, ami az ajándékozás és az elismerő szavak, és így a nevelésben tudom ezt alkalmazni. :)

Kicsit bővebben itt tudsz olvasni a könyvről: http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_%C3%B6t_szeretetnyelv

Miközben kerestem a fenti wikipédia összefoglalót, akadtam erre a könyvre, amit ugyanaz a szerző írt (gondolom elég hasonló tartalommal):

http://www.antikvarium.hu/konyv/gary-chapman-ross-campbell-gyerekekre-hangolva-366154

Jó olvasást!

 

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

 

Töménytelen ajándékozás vagy a minimalizmus...

Karácsonyi ajándékok gyerekeknek. Hogyan válasszunk? Mennyit, mennyiért vásároljunk? Jót teszünk, ha elárasztjuk ajándékokkal a kicsiket? Vagy törekedjünk egy-egy apróbb meglepetéssel és a karácsony varázsának megőrzésével kedveskedni gyermekünknek?

Nem tudom megválaszolni a kérdéseket, de sokat gondolkodtam rajta az ünnepek előtt. Az a vágyam, hogy a gyermeke(i)m ne azért várják a karácsonyt, mert ajándékot kapnak, mert egyre nagyobb és értékesebb és több dolgot hoz a Jézuska, hanem értékeljék, hogy többet tud együtt lenni az egész nagycsalád, közösen készülünk, beszélgetünk, pihenünk.. De lehet még ilyet kialakítani napjainkban? És mi az, ami még szükséges mennyiségű ajándék, és mi az, ami már túlzás. Hol van az arany középút? Úgy gondolom, hogy a társadalmat és a médiát kellene megváltoztatni ahhoz, hogy ezt vissza lehessen forgatni, de erre vajmi kevés esély van. Így vajon majd engem is magával ragad a töménytelen ajándékszórás pár év múlva, hogy az én gyerekemnek is meglegyen az a baba, nyaklánc, masni, kisautó, zenélő kütyü, ami Pistikének, Katikának, Józsikának és Timikének van? Azt hiszem erre a kérdésnek a megválaszolására csak pár év múlva nyílik majd lehetőség. Addig is igyekszem tartani az általam kijelölt átlagos utat, hogy legyen is ajándék, de azért ne a csillagos eget kapja meg a mi Kisasszonyunk, és úgy nevelni, hogy annak örüljön leginkább Karácsonykor, hogy Apa sokat van itthon, hogy együtt sütünk-főzünk, hogy sokat vagyunk együtt a családdal, rokonokkal, barátokkal, nyugodtan tudunk játszani, kirándulni, mesét olvasni és nézni.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

 

 

A kötődve nevelést is eltúlozzuk?

23-án reggel, amikor felkeltem még csendes volt a ház. Átgondoltam a napi teendőket, és elmosolyodtam, hogy holnap már 24. Kezdődik a karácsony érdemi része. Faállítás, család, bejgli. Mióta gyerekem van, már másként tekintek a szüleimre. Sokkal együtt érzőbb vagyok, látom, hogy nem lehetett Nekik egyszerű dolguk velem. :) Szeretem Őket, ragaszkodom, kötődöm hozzájuk. Igen, kötődöm. Amikor ez a gondolat átsuhant a fürdőszobában az agyamon, akkor gúnyos mosoly jelent meg a tükörben az arcképemen.

Kötődés. Mit is jelent ez napjainkban? Testkontaktus, hordozás, szeretgetés, a baba érzelmi igényének a kielégítése. Tagadhatatlanul elengedhetetlenek az egészséges gyermek fejlődéséhez, és fontos felhívni rá a figyelmet, ha már ez valamiért nem jön elő ösztönösen bizonyos embereknél. De érdemes-e ezt is a napjainkban minden területen a szélsőségek felé eltolódásig feszegetni? Kell-e az amúgyis frusztrált, magát bénának és bizonytalannak érző anyát további nyomás alá kényszeríteni? Valóban az a legjobb a gyermeknek és az anyának, ha a gyermeke egész nap a testéhez van kötve?

Szerintem ebben is a középutat kell megtalálni, és ha már a másik divatirányzatot nézzük, akkor az igényeket kell megfigyelni, és aszerint menni tovább a saját utunkon.

Annak idején Édesanyámnak el kellett látnia a háztartást, kertet, velünk éltek a Nagyszüleim és a Dédim, ezért a nap nagy részében a Nagyszülőkkel voltam, de időnként (és ahogy nőttem, ez egyre gyakoribb eset volt) "kölcsönadtak" a még unokával nem rendelkező szomszédoknak. :) Édesapám pedig kétszer is volt katona fél-fél évet, amíg kicsi voltam. Mégis felnőttem, és szeretem a szüleimet, és nem érzem, hogy ez érzelmi kötődésemet bármi módon befolyásolta volna.

Fannit csak alkalmanként hordoztam, aminek több oka volt. Egyik, hogy én így nem tudtam semmit elvégezni. A másik, hogy a Leányzó sem igazán szerette, ha hozzám kellett tapadnia. Egyszerűen nem kedvelte a testi kontaktust, és még mostanában is jellemző rá, bár már alkalmanként magától megölel és puszilgat, de nem túl bújós típus (ami számomra külön nehéz, hiszen nekem a fizikai kontaktus a szeretetnyelvem). Sokszor gondoltam, hogy hibát követek el azzal, hogy nem tölt el elég időt szívem dobogásának hallgatásával anya közelben. De most már örülök, hogy sem rá, sem pedig magamra nem kényszerítettem rá ezt a "divatot".

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

 

 

Büntetés kontra jutalmazás

Természetesen nem minden esetben a nem megfelelő viselkedési mintánkat tükrözi a gyermek, hanem saját határait keresve ráakad egy olyan tevékenységre, amit mi nem tartunk helyesnek. A gyerek számára élvezetes, plusz még anya is azonnal figyel rám... mi kell ennél több, hogy jó sokat ismételje..?!

Gyűlt, gyűlt és gyűlt bennem a kétségbeesés és a düh, mert a gyerekem semmiben nem hallgat rám... :( Estére arra lettem figyelmes, hogy megfájdult a torkom a sok beszédtől, rendre utasítástól és nem-ektől, de eredmény semmi nem volt.

A kedvencem, ami egyébként übercuki, de valahol vérlázító is, amikor a kanapén futkározó MiniManó a mutató ujját lengeti, és fennhangon mondogatja, hogy "nem-nem, dádá, nem-nem, dádá", és nagyokat mosolyog és kacag közben... Remek tükör, és marha vicces, de na!!!!! Én vagyok a szülő, vagy mifene...?!

Végül leültünk, és megbeszéltük a férjemmel, hogy az eddigi jutalmazáson alapuló nevelésbe be kell iktatni egy kis büntetést, hátha az hatékony lesz. Senki ne értse félre, a jutalmazás alatt nem azt értem, hogy ha nem csinált rosszat, vagy ha ügyes volt a Kisasszony, akkor ajándékot/csokit/játékot/túrórudit kapott, hanem megdícsértem, megtasoltam, ujjongtam. Ha pedig olyat tett, amit nem lett volna szabad, akkor vagy figyelmen kívül hagytam, és nem reagáltam, vagy rendre utasítottam (pl. kanapén való futkosást nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert kitöri a nyakát).

A büntetést úgy határoztuk meg, hogy

1. lépésben: figyelmeztetés

2. lépésben: járóka fogság 5 perc (végre használjuk is valamire a járókát)

3. lépésben: ismétlődő csintalanság esetén már 10 perc.

Nem mondom, hogy ez mindent megold, mert Fanni így is próbálgatja a határait, de a napi csínytevések töredékére csökkentek. Mindig elmondjuk, hogy miért került be a járókába, és mit kellett volna tenni. (Pl.: azért kerülsz a járókába, mert felálltál a kanapén. A kanapén csak csücsülünk.) A dícséretet továbbra is alkalmazzuk, viszont találtunk egy eszközt, amivel fenyegetés, emelt hang, és pláne fizikai erő nélkül nyomatékosíthatjuk a határt és a szabályt.

Az alábbi pontokban tudom összefoglalni a jelenleg használt nevelési eszköztárunkat:

- jutalmazás, dícséret (Maradjunk a kanapés példánál: Ha csak csücsült a kanapén, és lemászik, akkor kis taps, simi mellett "ügyes vagy, szépen ültél a kanapén")

- magyarázat: új szabály bevezetése esetén elmondjuk, hogy miért alkottuk az új szabályt. Ha ez Manó nem tartja be, akkor minden alkalommal elismételjük, hogy mi a helyes. (pl.: "A kanapé csücsülésre való.")

- figyelmen kívül hagyás: akkor alkalmazzuk, ha nem jelent veszélyt, nem okoz kárt a tevékenység (pl. akváriumba játék dobálásánál, ha nem nézek oda, hogy mit akar éppen tenni, akkor legtöbbször nem is dobja be a játékoz)

- büntetés: járókában kell eltölteni 5-10 percet

 

Persze a lehetőségek száma végtelen. Nekünk ezek azok a dolgok, amik működnek és a nevelési elveinkkel összeegyeztethetőek. Persze leírva mindez ismét olyan egyszerűnek tűnik, de mivel minden gyerek más, ezért mindig figyelni kell a gyermek reakciójára, meg kell vizsgálni a körülnényeket, saját szokásainkat, és aszerint kialakítani a saját módszerünket. Kitartás kedves nevelőtársak!

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 4.

Ha meghatároztuk, hogy milyen irányelek mellett szeretnénk a saját gyermekünket nevelni, és azt is megfogalmaztuk, hogy miket nem szeretnénk semmiképpen követni, ezután jön a legnehezebb rész. Átültetni mindezt a gyakorlatba.

Piszok nehéz munka lesz.

Minden elsőre fog sikerülni. Nem. És ettől még nem fog összedőlni a világ.

Sőt merem állítani, hogy akkor sem lesz gond, ha 10 esetből egyszer félrefordítjuk a fejünket. Hiszen mi is emberek vagyunk, nekünk is vannak pocsék napjaink...

És honnan tudjuk, hogy mi az, amit ki kell javítani? Figyeljük a gyermekünket. Milyen szokásokat, tulajdonságokat, milyen viselkedést folytat, amit nem szeretnénk látni?

A gyerek egy tükör, így tudunk korrigálni. Faigyeljünk Rá. Észrevehetjük, hogy mit miért csinál? Saját példa: a lányom néha a játékra, asztalra csap, ha mérges, mert valami nem sikerül. Ösztönösen ezt teszi? Vagy látta valahol? Nem tudtam, amíg egyszer csak mérges lettem, és a feszültséget egy jó kis asztalra csapással vezettem le. Valószínűleg nem ez volt az első eset. Ha ezt nem változtatom meg, akkor miért várhatnám azt, hogy a gyermekem ezt ne tegye, hiszen én vagyok a minta, a "példakép". Tőlem tanul, engem utánoz, követ. Ezt érdemes átgondolni, és ha kell változtatni.

Figyelni a gyermek reakcióját és viselkedését! Át kell gondolni, hogy ösztönös cselekedetről van-e szó vagy esetleg látta-e valahol az adott viselkedést. És ha kell, változtassunk. Nem lesz könnyű. Sőt, marha nehéz lesz. De megéri. Mi is jobbak leszünk tőle, és a gyermekünknek jót teszünk vele.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 3.

A téma a nevelés. És megpróbálom megfogalmazni, hogy az én irányom merre is vezet ezen a rendkívül kanyargós és rögös úton.

Először tisztáztam magamban, hogy a szülői házból mely szempontokat szeretném tovább vinni és tovább adni az én gyermekemnek. (Bevallom ezt a gondolatsort már gyerekkoromból hozom, bár akkor még leginkább azt mantráztam, hogy mi az, amit én soha nem szeretnék elkövetni a gyerekemmel.)

A szakirodalmat áttanulményozva, és ismereteimet folyamatosan bővítve azt is eldöntöttem, hogy igyekszem a gyermekem számára a lehetőségekhez képest minél tovább biztosítani a gyermekkort, amikor a játék szabadsága lesz a legfőbb feladata.

A határok megszabására is kialakítottam az elméletemet:

1.) nem szabad olyat csinálni, ami a gyermek saját vagy más testi épségét veszélyezteti - beleértve az embereket és az állatokat is (konnektorba nyúlás, kanapén futkosás, teknős kalapálása a játékokkal);

2.) nem szabad rongálni (asztalt karistolni, játékokat vagdosni a földhöz, akarattal törni-zúzni

3.) társadalmi normákat be kell tartani: nem köpködünk, nem verekszünk, nem hazudunk, nem beszélünk csúnyán stb....

Jelenleg még csak az első és a második pontokat ültetjük át a gyakorlatba több-kevesebb sikerrel.

És amit megtanultam, hogy elengedhetetlen a : példamutatás. Ha én állok a kanapén, akkor milyen jogon mondom a gyereknek, hogy Ő ne tegye? Ha a játékokat három méterről dobálom a tároló dobozba, akkor a gyerek miért ne dobálózhatna a játékokkal? Ha mérgemben a csapok egyet az asztalra, akkor a gyerek Ő miért ne tegye? Ha lekeversz neki egy pofont, akkor a gyerek miért ne tegye ugyanazt a játszótéren? És a sort lehetne még folytatni... Könnyűnek hangzik, de mégsem az. Vetközzük le azokat a szokásainkat, amiket nem akarunk viszontlátni a gyermekünknél. Ez a legfontosabb lépés.

Természetesen mindezeket a Férjemmel együtt átbeszélve, átgondolva, az Ő gyermekkorából származó tapasztalatokat, és a teljesen más, mondhatni ellenkező elveken alapuló nevelési tapasztalatokat ötvözve "véglegesítettük". Véglegesítés?! Ez egy helytelen, sőr hibás szó... Pontosítanék: meghatároztuk a nevelési irányvonalunkat, ami mentén szeretnénk haladni? Lehet, hogy ezen majd változtatunk? Persz, miért ne? Mi is változunk, a világ is, a gyermekünk is. Ha valami nem válik be, keresünk más utakat is. Mint a gyermekvállalásban oly sok minden, úgy a gyermeknevelésben is számtalan járt és járatlan út van. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a számunkra, a gyermekünk számára, és a családnak leginkább elfogadható, és kivitelezhető nevelési irányt, és a legjobb tudásunkkal, példamutatásunkkal járjunk ezen a még ismeretlen úton.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 2.

Második nevelési próbatétel Fanni lábra állásával, majd elindulásával, kopogtatott be hozzánk..

Eme új tudomány kb. fél méterrel növelte meg a veszélyzóna magasságát. :)

Jöttek a magasabb polcok és fiókok, akvárium, hűtőmágnesek, vödrök, kuka tartalma, kanapén felejtett cuccok.... Folyton a nyomában voltam a Lányomnak, hogy óvja a testi épségét, és a lakásét is.

Az eszemmel tudom, és sokat olvastam is, hogy most abban a korban van a gyerek, amikor feszegeti a határát. Hagyni kell, hogy megismerje önmagát, megtudja, mennyire mehet el, ugyanakkor szabni kell feltételeket, húzni kell határokat, alkotni kell szabályokat, amiket neki is meg kell tanulnia. Marha bölcs ember volt, aki ezt kitalálta, csak a receptet felejtette el felírni... Hol van a helyes határ? Melyek azok a szabályok, amelyeket muszáj megalkotni, és melyikeket már túlzás bevezetni? Mennyire kell betartani a szabályt? Mikor lehet megszegni? Egyáltalán meg lehet szegni, vagy fővesztés jár a "bűnért"? Meddig legyen szabad akarata a gyereknek? És honnan tudom, hogy egy határ mennyire legyen éles, és mikor lendül át a saját hatlamam gyerekre való ráerőltetésére?

És még vagy ezer kérdést tudnék feltenni. Olvastam és olvasok cikkeket, könyveket, ajánlásokat, tapasztalatokat fórumokon... Ebben is, mint kb. a gyermeket érintő minden kérdésben ketté válik: vannak, akik a saját elméletüket kötelezőnek és tökéletesnek tartva oktatják, hogy mit és hogyan neveld a gyereked és van a másik tábor, ahol meg azt hangsúlyozzák, hogy engedd szabadon a gyermeket, hiszen azzal lesz önálló, sikeres, magabiztos ha már most a szabad akaratát tudja érvényesíteni...

Tényelg így van? Csak a szigor és a szabadság létezik?

Mit tegyen ilyenkor a tanácstalan szülő? Melyik úton induljon el?

Én sokszor visszagondolok a saját gyermekkoromra. Szerencsés vagyok, példás családom van. Hálás lehetek a nevelésért, amit az élet útjára kaptam. Persze a hála is érdekes dolog, hiszen leginkább akkor érzem szerencsésnek magam, amikor mások keserű sorsát látom, hallom, érzékelem.

És bár tényleg köszönetet mondhatok azért, ahogy neveltek, azért természetesen élénken élnek bennem az emlékek, hogy mi vagy mik voltak azok a dolgok, amiket a mai napig túlzott szülői szigornak tartok. Például ritkán hallgatták meg a véleményem, vagy mert gyerek voltam, ezért nem is lehetett véleményem bizonyos dolgokról. Vagy hogy borzasztóan kellett ügyelnem a rendre (amit annyira magamévá tettem, hogy most kimondottan figyelnem kell, hogy ne pakolgassak mindig), vagy a büntetéseket sem tartottam helyénvalónak, ami párszor jól irányzott szülői fenekelés volt..

Hozzám hasonlóan biztosan mindenkinek megvannak azok az emlékek, hogy mi volt az, ami utólag, szülővé válva is értékel a gyerekkori nevelésből, és mi az, amit máshogy szeretne csinálni. Biztosan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy mindent máshogy szeretnének csinálni, mint annak idején a saját szülei, és lesznek olyanok is, akik szüleiket tartják nevelésben példaértékűnek, és azt a mintát követik. Bárhogy is legyen, szerintem ez egy jó kiindulási pont, hogy eldöntsük és megalkossuk a saját nevelési elveink alapjait.

(Folyt. köv.)

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 1.

Sokszor fülemben cseng még (utóbbi időben egyre többször) szüleim ékesszólása: "Majd megtudod, ha Neked is gyereked lesz, hogy milyen nehéz..." kezdetű mondatok sora.

És megtudtam. (Édes béklyó)

Nem is tudom, mikor kezdődött, vagy hol kellett volna elkezdeni, vagy máshogy csinálni...? Talán minden azzal indult, hogy Manó elkezdett kúszni, elérte a szőnyeg sarkát, majd le is kúszott róla, megnyalogatta a papucsot, majd a kukáig is eljutott... A nagy örömködésben, és ámulásban, hogy már miket tud, mennyire cukimuki, mindig csak apró mosoly keretében jeleztem, hogy ejjj, anya papucsa koszos, ne nyalogasd; vagy a kuka nagyon piszkos, nem fogdossuk; nem mássz le a szőnyegről, mert felfázol, stb.

Majd kúszásból mászás lett és üldögélés, a papucsot, kikát leváltották, pontosabban csak mellé szegődtek a polcokról lerántható tárgyak, a fiókok, virágok, konnektorok.. Utóbbiak voltak az első nevelési megmérettetések.. Hiszen itt már nem csak egy kis baciról volt szó, hanem akár virágföld evésről, és áramütésről.

Mit tegyen ilyenkor az ember? Tanítsd meg neki, hogy mit szabad és mit nem. Persze ez így baromi könnyen hangzik, de kivitelezni már kicsit nehéz... Először kitartóan ismételgettem, hogy nem nyúlunk a konnektorhoz, nem tépjük a virágokat, nem eszünk virágföldet.... Mivel hasztalan téptem a számat, elgondolkodtam, hogy mit is kellene tenni. Rettentően ellene vagyok mindenféle fizikai bántalmazásnak, de végül amellett döntöttünk, hogy súlyosnak ítélt esetben (pl. konnektor piszkálás), rácsapunk a Kisasszony kezére. Mondanom sem kell, hogy ez is hasztalan volt. Talán mert erősebb volt az akarat a babában, vagy mert érezte, hogy ez nekem borzalmasabb érzés, mint a neki szánt büntetés lenne... Végül beleuntam (vagy feladtam - nézőpont kérdése), és elpakoltam a virágokat, bedugtostam a konnektorokat....

Ez volt a nevelési próbálkozásom első, nem éppen sikeres próbatétele...

(folyt. köv.)

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Jófej mamik, és a többi

Tegnap még ezt a bejegyzést erős felindulásomban akartam megírni, de mára kicsit máshogy látom a dolgokat.

Történt ugyanis, hogy a kis 14 hónaposommal elindultunk popsitörlőt venni. Kivételesen nem a közelebbi drogériába mentünk, mert nem messze a másikban akció van. Szitált az eső, így várakoztunk a megállóban. Már látszott az alacsony pados busz sziluettje, amikor két másik babakocsi is érkezett.

Felszálláskor igyekszem a lehető legkulturáltabban viselkedni, ezért általában úgy állok a babakocsival a buszra várva, hogy a leszállók kényelmesen elférjenek, de amint lehet, gyorsan fel tudjam tenni a kocsit a járműre. Most is így álltam, amikor a másik két mami mindenféle gondolkodás, leszállók leengedése vagy egyéb nélkül, lényegében áttolták rajtunk a babakocsikat, és felnyomakodtak a buszra... Tátott szájjal, hebegve álltam lent az esőben. Én még ilyen GYÖKEREKET nem láttam. Felháborodottan csak megköszöntem a kedvességüket, és összeszedtem magam, hogy ne alacsonyodjak le az ő tapló stílusra... Én is feltoltam a kocsit, és az ajtóban szorongva, folyamatos elnézések közepette jutottunk el célunkhoz.

Mivel fortyogtam a saját levemben, ezért csak utólag jöttem rá, hogy ez volt az első ilyen esetem. Bár magamban már számtalanszor megjegyeztem, hogy az emberek mennyire segítőkészek, de ezt le is kell írnom. Minden utazásnál van valaki, aki megkérdezi, hogy segíthet-e a fel- vagy a leszállásnál, helyet adnak a babakocsibeállóban, zokszó nélkül kerülgetnek, ha a buszajtóban akadályozzuk a forgalmat, engedik, hogy Manó húzza a kabátjukat, beletúrjon a szatyrukba, hallgatják, ha éppen üvöltve elégedetlenkedik a Kisasszony, anyukák igazgatják a babakocsikat, hogy jobban és többen elférjünk a buszon... Így hát ezúton is szeretném megköszönni minden kedves eddigi és leendő utastársamnak a segítséget, türelmet, toleranciát, empátiát, mosolyt és kedvességet. KÖSZÖNÖM!

A kedves gyökereknek pedig kívánom, hogy egyszer majd a csemetéjük jegyezze meg, hogy "anya, miért tolakszol, nem látod, hogy a néni előbb itt volt?" Mert a gyermekünk a legélesebb tükrünk. :D

 

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Feedek
Megosztás