Lehet, hogy nem is vagyok olyan lazamami...?!

Tegnapelőtt lemerészkedtünk ismét a játszótérre, és most találkoztunk is kispajtikkal és mamikkal... És hát szembesültem vele, hogy talán nem is vagyok olyan lazamami, mint képzeltem... Annyira büszke voltam magamra, hogy Manó egész nap csúszhat, mászhat mindenfelé, nem aggódom, ha koszos lesz, ha leeszi magát, stb. Főleg azok után gondoltam, hogy mennyire jól kezelem ezeket a dolgokat, hogy Nagyi és Dédnagyi mindig pokrócon akarta tartani a Kisasszonyt, hogy ne legyen koszos, én meg mondtam, hogy engedjék csak szabadon, mert otthon még a kukát is meg szokta nyalni.

Nos, a játszótéren a járók és a totyogók nyomultak mezítláb a kavicson, a homokban. A hintában olyan magasra lökték magukat, hogy megállt bennem az ütő. Aki tudott, felmászott a fára, mászókára egyedül... És ekkor megpillantottam a kúszó kisbabát, aki a hinta alatti biztonsági lapokon próbált haladni.. :D

Mondanom sem kell, hogy ha eddig lementünk, akkor hintáztunk és kicsit a fűben ücsörögtünk, akkor is gondosan ügyelve arra, hogy ne egyen Fanni füvet. :D És közben mindig arra gondoltam, hogy mennyire király is vagyok, hogy nem azon aggodalmaskodom, hogy füves lesz a ruhánk. :D :D :D

Ezennel megállapítom, hogy a lazamamiság és a paramamiság is egy relatív fogalom, és nagy mértékben függ a környezettől. :D

Mindezek után meghintáztattam Fannit, majd én is szabadon engedtem, hogy másszon kicsit a hinta körüli puhább aljzaton. Természetesen totál fekete koszréteg borította a végére. Minden résből kipiszkálta a kavicsot, és akármennyire résen voltam, mégis vagy 10 kavicsot a szájából szedtem ki, miközben lelkesen majszolta őket... A homokozóval is szemeztünk, de úgy éreztem, hogy erre még egy kicsit rá kell lelkileg készülnöm, mert már magam előtt látom, amint a Kismanó tömi a szájába a homokot... váááááá.

Mamifronton is jó élmény volt, mert ugyebár lazultam, és nem csak kosz-fronton, hanem a letámadómamiparám is oszlott. Bármennyire ciki, amikor odaértünk, kicsit paráztam, hogy mit is kezdünk majd magunkkal ennyi idegen között, de mivel a gyerekek szinte azonnal közeledtek egymáshoz, így anyukákkal is váltottunk pár mondatot, de abszolút semmi tolakodás, és semmi nyomulás nem volt, ami nagyon tetszett - remélem később sem futunk össze ragacsmamikkal, és ez is csak egy paranoid félelmem marad. :D

Most készülünk lelkileg a következő játszótéri kalandra, koszra, kavicsra, homokra, mamibeszélgetésekre. :D

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Facebook posztok és a valóság

Az anyaságnak nem tesz jót a Facebook.

Bár az eszemmel felfogom, hogy amit ott látok az nem a valóság, csak pillanatképek az emberek életéből, mégis hajlamos vagyok elhinni, amit látok, sőt kiegészítem szép tündérmesékkel, és akkor aztán be is következett a katasztrófa.

Mert mit is teszünk ki közösségi oldalakra?! (Én sem vagyok kivétel, ugyanúgy teszek, mint mindenki.) Két típusú mami van: egyik, aki naponta legalább 10 képet megoszt, hogy mi mineden történik velük. A másik, aki néha-néha feltesz egy szuperül elkapott pillanatot.

Nembabásokat az első mami az őőőőőőőőrületbe kergeti, és előbb-utóbb szépen le is tiltják, mert azt érzik, mintha a teljes hírfolyam csak gyerekből állna. Ugyanez a mami egy babás számára szórakoztató, hiszen mi megértjük, hogy mennyire fontos, hogy a baba egyszer a jobb, máskor a bal kezével emeli fel a játékot. Én imádom nézni az ismerőseim babafotóit nap mint nap. :)

A ritkán posztoló mamik, napokat, vagy akár heteket is gondolkodnak, hogy melyik a tökéletes kép, és mozdulat, ami összefoglalja, hogy mi minden történt velünk az utóbbi időben, és közben a baba is tüneményesen mosolyog, a ruháján minden redő a helyén van... Nembabások imádják, hiszen nyomon tudják követni, hogy mi is történt a rég' nem látott ismerőssel, mennyire tündér a gyerek, és hál' Istennek nem árasztja el az üzenőfalukat. Babás anyukák meg csak azt látják, hogy ez a kisgyerek mindig tökéletes.

De bármelyik verziót is nézem, csak pillanatokat mutatunk meg a baba-mami életünkből, és azért valljuk be, leginkább a szép pillanatokat. Melyikőnk posztolt már olyan fotót, ahol a gyönyörű kisbabánk fetrengve vergődik, torka szakadtából üvölt és csapkod, mert pelenkázni kell menni, vagy mert éppen meg akarod etetni, vagy mert olyan kedve van...?! Szerintem nem gyakoriak az ilyen megosztások :D

És mi mamik, bár tudjuk, hogy mi is ugyanígy teszünk, hajlamosak vagyunk csak azt elhinni, amit látunk. Én is. Látom, hogy mások babája dupla adag spenótot ettek meg, hogy már a 1234. féle ételt táplálják hozzá, hogy 7 hónaposan 8 foguk van, mikor nekünk még egy sem, hogy olyan dús hajuk van, hogy már háromszor voltak a 9 hónapos babával fodrásznál... és megfeledkezek arról, hogy az én gyerekem egyedi, megismételhetetlen, páratlan kicsi emberke. Pedig az. Nekem a legtökéletesebb a Föld kerekén :D

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

 

 

Mindenki okosabb nálam?!

Miért van, hogy az emberek nem tudják elfogadni, hogy egyszerűen máshogy csinálsz valamit, mint Ők? Persze nem baj, ha van véleményük, és az nem ugyanaz, mint az enyém. Csak miért van, hogy még én érzem hülyének magam, és bár nem tántorítanak el a nézeteimtől, mégis úgy érzem, hogy bele vagyok kényszerítve a magyarázkodásba.

Nem adsz a babának babapiskótát? Nem, mert tojás van benne.

Nem adsz a gyereknek 100%-os gyümölcslevet? Nem mert hozzáadott cukrot is tartalmaz, vagy ízfokozókat, tartósítószert, szinezékeket....

Higítva sem? Nem, higítva sem.

Nem ehet a ropiból? Nem, mert tejszármazékot és mogyorószármazékot tartalmaz.

Perecet sem? Nem, mert ugyanaz, mint a ropi.

És a sima piskótával mi bajod van? Abban is tojás van.

És nem adok neki kekszet, pizzaszélet, tésztát, gumicukrot, csokit, túrórudit, szalonnát....

Szerintem MINDEN anya a lehető legjobbat szeretné a gyerekének. Utánanéz, elolvassa, hogy mi a legjobb, vagy a védőnő/orvos előírásait követi, vagy van, aki a családi szokásokat követ, ahogy édesanyjától, nagymamájától látta a dolgokat. Ezt mindenki eldönti, és aszerint tesz.

Én is döntöttem valahogy, követek egy hozzátáplálási listát. Elkerülök Fanni 1 éves koráig minden olyan ételt, ami nagyobb kockázatot jelenthet ahhoz, hogy allergiája alakuljon ki. Továbbá én hiszek benne, hogy az étkezési szokások alapjait már most lefektessük, és természetesen ebben példát is mutassunk. Utóbbiba még fejlődnöm kell, de már jó úton járok.

Én így döntöttem, ezt az utat választottam. Ezt bárkinek elmondom, ha érdekli, de minden esetben hozzáteszem, hogy ez az én választásom. Erre sincs garancia, hogy ez a legjobb, de én most ezt gondolom a gyermekem számára a leghatékonyabbnak. Tudom, hogy Édesapám még tehéntejen nevelkedett, és nem lett baja. Hogy kis szalonnával megdörzsölt kenyér volt a hozzátáplálás első lépcsője... de én nem így teszek most, akkor sem, ha ettől elkerekednek a szemek, lebiggyednek a szájak és felszaladnak a szemöldökök...

Óóóóóóóó, és csenben altatom a gyermekemet... mert én sem tudok úgy aludni, ha megy a tévé, és 2-3-4-5-6-7... ember emelt hangon beszélget mellettem... Amíg bárhol és bármikor elaludt, akkor az volt nálunk is a módi, de mióta így nem tud pihenni, tiszteletben tartom az igényeit.

Nem tántorítanak el a bíráló szavak és tekintetek, csak jó lenne, ha végre mindenki megtanulna véleményt megformálni, nem pedig kritikát... és itt az arcokra kiülő, szavak nélküli méltatlankodásra is gondolok...

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

 

Leválasztás

Ez a pillanat is eljött... amikor már jobban tele a hócipőm a fejéssel, mint amekkora a lelkiismeret furdalásom lesz, ha abbahagyom a tejjel táplálást.

Már említettem, hogy Manó születése után mikorra lett elég tejem, Ő már nem akart szopizni. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy kapjon tejet. Naponta órákat fejtem, és csak tejet kapott. (Itt szeretném megemlíteni, hogy ismerek olyan anyákat, akik szintén mindent kipróblnak, és nem tudnak tejet adni a babájuknak, és ezért még nem lesznek rossz anyák!!! És azokat a mamikat sem ítélem el, akik ilyen esetben a táp mellett döntenek..)

Utólag is sokszor elgondolkodtam, hogy megérte ez a hónapokig tartó küzdelem a tejfejés tengerén?! Soha nem fog kiderülni... de nem szoktam megbánni a tetteimat, így ezt is úgy gondolom, hogy megérte így csinálni.

Kb. egy hónapja már megfogant a gondolat benne, hogy most már lassan abbahagynám a fejést, mert nagyon elegem van belőle. Ekkor napi 1,5-2 órát ezzel töltöttem. Ahogy csökkentettem a fejési időt, rohamosan fogyott a tejem is. Babóca meg elkezdett tápot kapni, amit borzasztóan. Egy idő után már meg sem ette, sőt már a tejet sem akarta elfogadni... Aztán váltottunk (Nestléről Milumilra). Bár az elején ezt is elutasította, de miután párszor hajlandó volt megkóstolni, szépen fokozatosan el is fogadta. :)

Ma már csak napi egyszer fejek, akkor is csak fél adagnyi tejecske van. Kb. 1-2 hét, és teljesen leállok vele. Visszagondolva nem is tudom elképzelni, hogy hogy bírtam napi 4-5 órát fejni... nem csodálkozom, hogy az első 1-2 hónapban a baba születése után totál kikészültem...

Persze jó dolog az anyai ösztön, meg a lelkiismeret furdalás, ami arra késztet, hogy bármit megadj a kisbabádnak, de azért szerintem figyelni kell a határokra, mert miután én is "normálisabb" lettem, azóta a Manó is sokkal-sokkal boldogabb. "Normális" alatt azt értem, hogy lazább, és nem akarok mindent a nagykönyv szerint csinálni, nem akarok tökletes anya lenni, csak szerető, gondoskodó mami, érezni akarom, hogy én is létezem, és nem csak egy összeolvadt személyiség vagyok egy kis poronttyal, mert ez mindkettünknek jót tesz, azóta boldogok és kiegyensúlyozottak vagyunk mindketten.

(Persze azért nálunk sem kolbászból van a kerítés. :D Manó is hisztizik, anya is fáradt néha, és a hullámok is összecsapnak... de keresem mindig a jó oldalát a dolgonak :D )

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Mit nevezünk akadálymentesnek?

Múlt héten volt némi rohangálás, mert a Férjem telefonja ideiglenesen bemondta az unalmast, így el kellett vinnem szervízbe. Megközelítés szempontjából nekünk az Őrs metróval elérhető. Stadionnál fel tudunk szállni, mert van lift.

El is sétáltunk, simán ment az út az Őrsig. (Már nem először tettük meg az utat...)

Sugárban és az Árkádban is kivártuk a sorunkat, de mindenhol annyira lestrapált cserekészüléket adtak volna, hogy az elképesztő... Ne értsetek félre, nem az igényeim hatalmasak, de azért nem lett volna rossz, ha a várható 15 napos javítási idő alatt, nem esik naponta darabjaira a gép...

Kiderült, hogy Ők viszonteladók, ezért ha a nagy szolgáltatóhoz szeretnék menni, akkor át kell jutni a fél városon. Némi mérlegelés, és telefonos egyeztetést követően (utánakérdeztem a központjukban, hogy hol van épséges készülék), felkerekedtünk az Allee-ba, át Budára..

Gondoltam ééééén naiv, hogy ha a 4-es metró akadálymentes, akkor a 2-es metróról az átszállás is akadálymentes a két metró között... Asszem ismét az örök naiva cím győztesét köszönthetitek, mert persze nincs akadálymentesítve az átszállás. A Keletinél annyira meglepődtem, hogy gondolkodás nélkül feltoltam a babakocsit a mozgólépcsőre, majd feltekintve a hosszú útra szorult össze a torkom, hogy csak nehogy valaki meglökjön, vagy megakadjon a mozgólépcsó, vagy tüsszentsek, vagy én megbotoljak... vagy ne történjen semmi hirtelen és váratlan, mert legurulunk a lépcsó aljára... Szerencsére az aggodalmam nagyobb volt, mint kellett volna (bár azért most is úgy gondolom, hogy túl bátor voltam). Végül felértünk, és némi útbaigazítást követően át is szálltunk a 4-esre, ami valóban gyönyörű, és akadálymentes, és hatalmas, és tudom, hogy nem igazságos, de nem tudom nem mami szemmel felmérni, ezért a negatív részét is megemlíteném... marha hideg volt a légkondi miatt, és mivel kint akkor éppen jó meleg volt, ezért győztem takargatni a babámat. És még egy kis gond: annyira hangosan mondják be a megállókat, hogy szerintem egy siket ember is visszanyeri a hallását, egy alvó kismanó pedig azonnal felébred...

(Azt már halkan jegyzem meg, hogy a több órás tortúra végén az Allee-ban is egy szuperrozoga készüléket kaptunk...) :)

Na, de ugye kell a pozitív gondolat a végére: elintéztük Apának a telefon csereberét, mert ügyesek vagyunk. :D

 

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Kúszás-mászás-állás

Írtam, hogy féloldalasan kúsztunk, és ezért kaptunk neurológiára beutalót, valamint konduktorhoz írányatottak. Mivel mindkét esetben hónapok múlva volt csak időpont, ezért felkerekedtünk, hogy elmegyünk privátba. Az ismerősök és a "saját" védőnő tanácsára is a Dévény-módszerrel történő tornát választottuk. Megpróbáltam felhívni az összes gyógytornászt, aki még emberi idő alatt megközelíthető (max. 1 óra BKV-val)... a végén már nem is ez volt a szempont, hanem hogy egyáltalán legyen időpont. Végül oda mentünk, akit elsőként sikerült elérnem telefonon, és fennakadtam, hogy három hét múlva van időpontja, plusz 50 perc oda és annyi vissza is az út hozzá... A többi esetben vagy egyáltalán nem volt hely belátható időn belül, vagy fel sem vették a telefont.

Elmentünk. A "vizsgálat" addig tartott, amíg levetkőztette a hölgy a Manót. Vetkőztetés közben szépen áttapogatta az izmokat, majd adott neki játékot, amit el kellett érni. Megállapította, hogy az átlagosnál gyengébbek az izmai, így lassabban fog nekiállni mászni. A mászáni meg valószínűleg 2-3 hónapig fog, utána áll fel, de ne aggódjak, mert 18 hónapos koráig elég ha elindul. Az izmai miatt nem tudott szopizni, és szilárdat enni is lassabban fog megtanulni.

Örültem, hogy minden rendben van, és a mi kis szemünk fényének nincs baja. Az meg kit érdekel, ha valamit lassabban fog csinálni. :D

Azt nem is említettem, hogy pár nappal a gyógytornász felkeresése előtt a Manó elkezdett mászni. Nem folyamatosan mászott,  de már egyre többször emelkedett négykézláb. És egyre gyorsabban fejlődött. Majd pár napot követően odajött hozzám, belémkapaszkodott, és felállt. :D Azóta már olyan gyors, mint a golyó. Hallani a kis kezeit, ahogy a kövön és a parkettán cuppannak. Versenyezni kell Vele, hogy előbb tudjam becsukni az ajtót, minthogy kiszökne. :) Felállni csak egyszer-egyszer állt fel a kanapénál vagy a kiságyba kapaszkodva, de engem fogva és ölelve naponta sokszor megteszi. Mára szinte csak darabos ételt fogad el. :D Én pedig boldog vagyok, hogy minden megfelelő ütemben és rendben történik. :D

 

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Esküvők, lagzik :)

Idei esküvők állása: 3/2. :)

Megházasodtak a testvérek. Nagyon jól sikerültek a leány- és legénybúcsúk, és mesések voltak az esküvők is. A mi kis Pindúrpandúrunk pedig jelesre vizsgázott. :)

A szertartásokat jól viselte. Az egyiken fini pufival maradt csendes, a másikon pedig a rokonok szórakoztatták. Nagyon örültem, hogy végre egy csomó rokon megismerhette, hiszen nem mindenkivel volt elhetőségünk eddig találkozni. Járt a kis Manó kézről kézre, és Ő is és a rokonok is nagyon élvezték.

Minkét lagziban kb. addig bírta a bulit, amíg a szokásos alvásideje eljött. Sajnos szegénykém a nagy zenében és nyüzsgésben nem tudott elaludni, bármilyen fáradt is volt. Titkon abban reménykedtünk, hogy szépen elalszik, és pár órát így pihen... de nem így lett, így jöttek a B-tervek. Az egyik eseben a lagzi felett volt a szállás, így lefektettük a kiságyba, és bébifigyelőn hallgattuk, hogy mikor van ránk szüksége. Manó többször is felébredt, és amint ezt meghallottuk, már mentünk is. Lényegében minden alkalommal csak ellenőrizte, hogy elérhetőek vagyunk, és hamar vissza is aludt.

Másik buli már nehezebb volt, mert a szállás nem a lagzi helyszínén volt. Itt végül a kocsiba tettük le az autósülésbe. Elég hosszan altattuk, dajkáltuk, majd betettük az étterem belső udvarában az autóba, és rendszeresen megnéztük mi is, a rokonok is. Itt is minden ébredés csak arról szólt, hogy ellenőrizte, megvagyunk.

Amikor mi is nyugovóra tértünk, mindkét alkalommal felébredt... Egyszer elég volt egy jó kis evés, de másodszorra már nekiállt játszani, és hajnali 4-kor azt hitte itt a reggel :D Kaja persze nem kellett, de sehol nem aludt, pedig még magunk közé is betettem.

Összegezve: kivitelezhető az esküvő a kis Poronttyal, de az esemény nem anya és apa szórakozásáról szól, hanem a kis Manó teljeskörű ellátása melletti rokontalálkozóról, némi buliról a Kisasszony elalvását követően, ééééés kb 2-4 óra alvásról anyának, majd egy hét visszarázódásáról.

Majdnem kifelejtettem. Természetesen mindkét esetben kaptam kérdéseket/kommenteket: "Nem félted?", "Fent merted hagyni?", "Mi lesz, ha felébred, és keres Téged?", "Bátor vagy!", "Szegényke.", "Én nem merném egyedül hagyni.", "Mi lett volna, ha elrabolják?"

Nem, nem érzem sz@r anyának magam, csak mert elmentünk és elmegyünk esküvőkre, és a babát is magunkkal visszük, hogy mellettünk tudjuk. Féltem, óvom, szeretem, imádom, az életemet adnám a gyermekemért. Szerintem nem tettem semmi rosszat. Bízom benne, hogy akik mindezeket kérdezték/mondták a világ legcsodásabb szülői és tökéletesebbek nálam, nem irigylem tőlük ezt az érdemérmet. Viszont én jól vagyok így: tökéletlenül. :)

Megértefaktor: 10/10 :)

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

 

Strandoluuuuuuuuuuuuuunk!

Napok óta keringett egy gondolat a fejemben, hogy strandra kéne vinni a kis Pöttömöt. Ez az érzés még a "semminemveszráhogyfürdőruhátvegyekfel" irtózatomnál is erősebbnek bizonyult, így megemlítettem a Férjemnek is, aki örömmel állt a kaland elé. Ma reggel felkelve pedig elkezdtünk ötletelni, hogy hová is menjünk. A cél az volt, hogy Budapesten kívüli strandot találjunk két okból kifolyólag: 1.) talán nem lesz akkora zsúfoltság; 2.) talán nem lesz ismerős, akit sokkolnék fürdőruhában.

Végül Leányfalura esett a választásunk.

Nekiálltunk összepakolni. Gyorsan elkészítettem a Manó-kaját (sárgabarack, husi, őszibarack, főtt krumpli, főtt cukkini, körte, sárgadinnye... mert ugye a fene tudja, mit fog megenni vagy mit nem... persze alig evett, de legalább inni jó sokat ivott..) Pár óra alatt menetkészek voltunk. :D

Néhány dolog, ami egy Minimanóval tervezett strandoláshoz nem árt: fürdőpelus (nekünk babylove-os volt, abszolút jó), magas faktorú naptej, fejfedő, úszógumi, vízi- és nem vízi játék, Fenistil gél (csípésre, napégésre), pléd, hűtőtáska, kaja, víz, sima pelus, törölköző, váltó ruha... (inkább egy nagy táskát vigyetek, mint sok kicsit, mert én már számoltam a szatyrokat, nehogy elhagyjunk valamit)

Leányfalu nagyon szép és gondozott község, a strand tiszta, rendezett. Bár tömeg és meleg itt is volt, de sikerült egy kis árnyékos helyet elfoglalnunk.

Kezdetben elég esetlenek voltunk. :) Felvarázsoltuk a Kisasszonyra fürdőpelust, jól bekentünk naptejjel (persze mindezek némi birkózás közepette), és fel a kiskendő (neeeeeeeeeeeeeee vedd leeeee!!!!!), és irány a gyerekmedence. Ott álltunk, hogy most mit is csináljunk a gyerekkel... kicsit lubickoltattuk, de ugye állni még nem tud stabilan, ülve szinte elmerül, és ha fogjuk is állandóan a vízből akar inni... bár Manó így is remekül szórakozott, mi kicsit esetlennek éreztük magunkat, ahogy lóbáljuk a gyereket, meg adogatjuk neki a labdát, de azért elszórakoztunk. :)

Majd jött egy kis pihi, közelebb költöztünk a medencéhez, megszáradtunk - Manó nem evett túl sokat, és nem is volt hajlandó aludni. :) Rávarázsoltunk egy újabb pelust, és a medence felé megemlítettem, hogy milyen jó lenne egy úszógumi... És ugyebár strandon ne lehetne kapni?! Még éppen elcsíptük az eladót záráskor, volt is bébiúszógumi, meg is vettük :D Világ életemben azon gondolkodtam, hogy ki az az idióta, aki a strandon vesz labdát/úszógumit/papucsot/fürdőruhát/stb., amikor tuti itt a legdrágább... na, és tessék, aki nem gondolkodik előre így jár. :D De minden pénzt megért. Babóca sikítva tolta magát mindenfelé. Nyalogatta, csapkodta a gumit, dobálta a labdát, vigyorgot, kiabált. Hamarosan segítő nagyfiú is akadt, aki tologatta a medencébe a Kiscsajt. Imádta a pancsit. Mi meg boldogan néztük a kis Tündérünket, és örültünk, hogy egy szuper jó napot hoztunk össze a kis családunknak. :D

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

 

Vérvétel

A Védőnő és Doki miután megnézték a Manót, és a nemevés és nemivás mellett sápadtnak is találták, elküldtek vérvételre és vizelet vizsgálatra.

Már a gondolattól is borsódzott a hátam... Mivel pénteken indultunk volna már vidékre az esküvőre, ezért itthon volt szabadnapon a Férjem. Nélküle nem is tudom, hogy csináltam volna végig.

Reggel 6-kor keltettük a Csöppet, mert éhgyomorra kellett vinni. Bár ez mint utóbb kiderült nem volt gond, mert délben még az első falatokat próbáltuk belekönyörögni, nem sok sikerrel.

Szóval felkeltettük, felragasztottuk a vizeletes zacskót, ami egy hatalmas baromság (bár nekem sincs jobb ötletem). Felöltöztettük a Kicsit, összepakoltunk. Megnéztem a zacsit, és persze elmozdult, így minden pisi a pelusba ment. Szerencsére kettőt vettem, és még a neten is utána olvastam, hogy miként kellene felhelyezni. Feltettem a második zacsit, majd irány a labor. Mi voltunk az elsők.

Bementünk, és a Férjem leült, ölében a Manó. A kis lábait a sajátja közé kellett fogni, és az egyik kezét lefogni. Elkezdték keresni a vénáját... igen, vénából vettek vért ennek a kis pirinyó Babának. Megnyomkodták az egyik, majd a másik kezét, de semmi, nem lehetett látni a vénáját a kis husi kezén. Így végül találomra elkezdték szurkálni, és forgatva a tűt próbálták megtalálni az eret. Végül sikerült, és csigalassúsággal elkezdett folyni a vér. Szegény Manó már torka szakadtából ordított, aminek mint kiderült még örülhetünk is, mert így kicsit jobban pumpálódik kifelé a vér... Így is hosszú, keserves percek teltek el, amíg mindhárom kémcső megtelt.

Ezután percekig ölelgettem, vígasztaltam a Kisbabámat, mert annyira zaklatott volt. És a Férjem is, szörnyű volt lefogni, miközben bökögették a kis törékeny teremtést...

Miután megvígasztaltuk a kis Pöttömöt, ismét megnéztük a zacskót, sikerült pár csepp vizeletet felfogni, de a vizsgálathoz még mindig túl kevés volt. Ismét kellett egy új zacskó. Ezután próbáltuk megetetni a Kicsit, de se a tej, se a táp nem kellett neki... Még másfél órát vártunk, hátha sikerül a pisit felfogni, de mivel nem ivott (és vacsira is annyira keveset, hogy a reggeli pelus száraz volt), és ami esetleg jött, az sem a zacsiban végezte, végül eljöttünk. Mivel a vérvétel rendben volt, ezért nem kellett szerencsére a vizeletvizsgálatot megismételni.

Manó pöttöm kis karján egy kis zöld folt, és a nyomkodástól itt-ott némi véraláfutás látszik, de szerencsére más emléket és nyomot nem őrzünk ebből az "élményből"...

 

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Esziknemeszik 2.

folyt.

Így múlt pénteken ahelyett, hogy utaztunk volna vidékre az esküvőre, mentünk vérvételre, és este vissza az eredményért, majd a dokihoz. Egyszerre dúlt bennem a kétségbeesés, hogy mi lesz a kisbabámmal, és a mérhetetlen szomorúság, hogy lehet, hogy nem lehetek ott a testvérem esküvőjén.

A torkomban dobogott a szívem, és csak kapkodtam a levegőt, amikor mentem átvenni a vérvétel eredményét. Remegve fogtam meg a papírt és téptem ki a hölgy kezéből, aki az ablakon át felém nyújtotta. Azonnal megnéztem. És csodálatos érzés volt látni, hogy egyetlen eredmény tér el, az is csak kicsit (mint utólag kiderült, ez is normális, csak életkori sajátosság). Hát, tényleg rendben van. :D

Az eredménnyel a kezünkben mentünk az orvoshoz, aki megerősítette, hogy mivel a Manó kedve is kifogástalan (mondjuk ez minden nap így volt), így abszolút egészségesnek nyilvánítja...

Boldogan jöttünk ki, és azonnal pakoltunk is, hogy megyünk haza még este, hogy másnap részt vegyünk az esküvőn...

Megnyugodtam, hogy szervi baj nincs a Babával. A védőnő is figyelmeztetett, hogy ne hagyjuk, hogy Manó átvegye az irányítást, mert ha minden étkezésnél 6 féle dologból válogathat, akkor ez lesz neki az elvárás. Mert ugye aggodalmam közepette mindent megpróbáltam: egy étkezésre készítettem legalább kétféle zöldséges/gyümölcsös pépet, csináltam falatkákat (sajtdarabog, husikatonák, gyümölcskockák), volt tejpép, bolti bébiétel, táp keverve... bármi, csak egyen pár falatot. Azt vettem észre, hogy a darabos ételből fogyott a legtöbb. (Ez azóta is így van.)

Ezek tudatában a hétvégén az etetés lazára lett fogva. Kb. a szokott időkben meg lett kínálva Manó kajával, és ha evett, akkor örültem, ha nem, akkor nem erőltettem. Látszólag nem zavarta a kevés étel. És nem sokat, de legalább ivott már.

Vasárnap esti mérlegelésnél viszont ismét jött a kétségbeesés, mert nemhogy nőtt, hanem csökkent a súlya... Elfogott a születése utáni rettegés. És az estei tejből is csak minimális fogyott. Másnap, amint csak lehetett, hívtam a védőnőt... Eddig "normális" anyának éreztem magam, de most már úgy tűnt, átmegyek zaklatóba, de ez sem érdekelt... Elmeséltem a súlycsökkenést, amire az volt a reakció, hogy ez várható volt, az elmúlt hetek eseményei kapcsán. Egy hónapot vegyünk majd figyelembe...

Nem mondom, hogy megnyugodtam, de enyhült a kétségbeesésem. Eldöntöttem, hogy kb. kétóránként valamilyen ételt felkínálok a Kisasszonynak. És valami megváltozott... Hétfő este megette a teljes vacsorát, többet is, mint kellett volna... Reggel pedig a gigaadag reggelit... (mondjuk abban változtattam, hogy előbb kapta a tápot, és utána a tejet - megkóstoltam, és a tejhez képest elég vacak íze van a tápnak). Napközben az étkezések között banándarabogat adtam neki. Először csak mikroméreteket tettem a szájába, de mivel egyre nagyobb falatokat is gond nélkül megevett, így bátran adok nagyobb katonákat. Amikor csak kevés pépet evett, akkor is adtam mellé husikatonát és banánt is. És gyakran kínálom vízzel, így ha egy-egy kortyot is iszik, estére egész szép mennyiség (70-140 ml) fogy el. A súlya pedig megindult visszafelé... Ma már készítettem főzött almát, répát, uborkát, sárgadinnyét, hogy sok-sok szilárd falatkát tudjak adni Manónak, amit a kis ínyével szét tud nyomni, mert fogunk még mindig nulla darab van a 10 hónapos korunk ellenére... :)

Én most olyan boldog vagyok, hogy újra eszik a Babám!!! Hihetetlen, hogy egy hónapja még azon sopánkdtam, hogy milyen hurkás, és majd olyan lesz, mint az anyja, stb. Most meg annak örülök, ha végre eltűntet minden falatot. :D Anyának lenni baromi nehééééééééz!!!! :D Fizikailag is, de lelkileg meg még inkább... és még előttünk áll egy egész közös élet... :D

Megéri?! Nanáááá, mert amikor a kis pufi kezek magukhoz húznak és megülelnek, annál nincs csodásabb dolog a Föld kerekén. :D (Mondjuk Apa ölelése azért még ugyanolyan szuper. ;) )

Ha tetszik a blogom, lájkold, kérlek a Facebook oldalamat!

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Feedek
Megosztás