Büntetés kontra jutalmazás

Természetesen nem minden esetben a nem megfelelő viselkedési mintánkat tükrözi a gyermek, hanem saját határait keresve ráakad egy olyan tevékenységre, amit mi nem tartunk helyesnek. A gyerek számára élvezetes, plusz még anya is azonnal figyel rám... mi kell ennél több, hogy jó sokat ismételje..?!

Gyűlt, gyűlt és gyűlt bennem a kétségbeesés és a düh, mert a gyerekem semmiben nem hallgat rám... :( Estére arra lettem figyelmes, hogy megfájdult a torkom a sok beszédtől, rendre utasítástól és nem-ektől, de eredmény semmi nem volt.

A kedvencem, ami egyébként übercuki, de valahol vérlázító is, amikor a kanapén futkározó MiniManó a mutató ujját lengeti, és fennhangon mondogatja, hogy "nem-nem, dádá, nem-nem, dádá", és nagyokat mosolyog és kacag közben... Remek tükör, és marha vicces, de na!!!!! Én vagyok a szülő, vagy mifene...?!

Végül leültünk, és megbeszéltük a férjemmel, hogy az eddigi jutalmazáson alapuló nevelésbe be kell iktatni egy kis büntetést, hátha az hatékony lesz. Senki ne értse félre, a jutalmazás alatt nem azt értem, hogy ha nem csinált rosszat, vagy ha ügyes volt a Kisasszony, akkor ajándékot/csokit/játékot/túrórudit kapott, hanem megdícsértem, megtasoltam, ujjongtam. Ha pedig olyat tett, amit nem lett volna szabad, akkor vagy figyelmen kívül hagytam, és nem reagáltam, vagy rendre utasítottam (pl. kanapén való futkosást nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert kitöri a nyakát).

A büntetést úgy határoztuk meg, hogy

1. lépésben: figyelmeztetés

2. lépésben: járóka fogság 5 perc (végre használjuk is valamire a járókát)

3. lépésben: ismétlődő csintalanság esetén már 10 perc.

Nem mondom, hogy ez mindent megold, mert Fanni így is próbálgatja a határait, de a napi csínytevések töredékére csökkentek. Mindig elmondjuk, hogy miért került be a járókába, és mit kellett volna tenni. (Pl.: azért kerülsz a járókába, mert felálltál a kanapén. A kanapén csak csücsülünk.) A dícséretet továbbra is alkalmazzuk, viszont találtunk egy eszközt, amivel fenyegetés, emelt hang, és pláne fizikai erő nélkül nyomatékosíthatjuk a határt és a szabályt.

Az alábbi pontokban tudom összefoglalni a jelenleg használt nevelési eszköztárunkat:

- jutalmazás, dícséret (Maradjunk a kanapés példánál: Ha csak csücsült a kanapén, és lemászik, akkor kis taps, simi mellett "ügyes vagy, szépen ültél a kanapén")

- magyarázat: új szabály bevezetése esetén elmondjuk, hogy miért alkottuk az új szabályt. Ha ez Manó nem tartja be, akkor minden alkalommal elismételjük, hogy mi a helyes. (pl.: "A kanapé csücsülésre való.")

- figyelmen kívül hagyás: akkor alkalmazzuk, ha nem jelent veszélyt, nem okoz kárt a tevékenység (pl. akváriumba játék dobálásánál, ha nem nézek oda, hogy mit akar éppen tenni, akkor legtöbbször nem is dobja be a játékoz)

- büntetés: járókában kell eltölteni 5-10 percet

 

Persze a lehetőségek száma végtelen. Nekünk ezek azok a dolgok, amik működnek és a nevelési elveinkkel összeegyeztethetőek. Persze leírva mindez ismét olyan egyszerűnek tűnik, de mivel minden gyerek más, ezért mindig figyelni kell a gyermek reakciójára, meg kell vizsgálni a körülnényeket, saját szokásainkat, és aszerint kialakítani a saját módszerünket. Kitartás kedves nevelőtársak!

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 4.

Ha meghatároztuk, hogy milyen irányelek mellett szeretnénk a saját gyermekünket nevelni, és azt is megfogalmaztuk, hogy miket nem szeretnénk semmiképpen követni, ezután jön a legnehezebb rész. Átültetni mindezt a gyakorlatba.

Piszok nehéz munka lesz.

Minden elsőre fog sikerülni. Nem. És ettől még nem fog összedőlni a világ.

Sőt merem állítani, hogy akkor sem lesz gond, ha 10 esetből egyszer félrefordítjuk a fejünket. Hiszen mi is emberek vagyunk, nekünk is vannak pocsék napjaink...

És honnan tudjuk, hogy mi az, amit ki kell javítani? Figyeljük a gyermekünket. Milyen szokásokat, tulajdonságokat, milyen viselkedést folytat, amit nem szeretnénk látni?

A gyerek egy tükör, így tudunk korrigálni. Faigyeljünk Rá. Észrevehetjük, hogy mit miért csinál? Saját példa: a lányom néha a játékra, asztalra csap, ha mérges, mert valami nem sikerül. Ösztönösen ezt teszi? Vagy látta valahol? Nem tudtam, amíg egyszer csak mérges lettem, és a feszültséget egy jó kis asztalra csapással vezettem le. Valószínűleg nem ez volt az első eset. Ha ezt nem változtatom meg, akkor miért várhatnám azt, hogy a gyermekem ezt ne tegye, hiszen én vagyok a minta, a "példakép". Tőlem tanul, engem utánoz, követ. Ezt érdemes átgondolni, és ha kell változtatni.

Figyelni a gyermek reakcióját és viselkedését! Át kell gondolni, hogy ösztönös cselekedetről van-e szó vagy esetleg látta-e valahol az adott viselkedést. És ha kell, változtassunk. Nem lesz könnyű. Sőt, marha nehéz lesz. De megéri. Mi is jobbak leszünk tőle, és a gyermekünknek jót teszünk vele.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 3.

A téma a nevelés. És megpróbálom megfogalmazni, hogy az én irányom merre is vezet ezen a rendkívül kanyargós és rögös úton.

Először tisztáztam magamban, hogy a szülői házból mely szempontokat szeretném tovább vinni és tovább adni az én gyermekemnek. (Bevallom ezt a gondolatsort már gyerekkoromból hozom, bár akkor még leginkább azt mantráztam, hogy mi az, amit én soha nem szeretnék elkövetni a gyerekemmel.)

A szakirodalmat áttanulményozva, és ismereteimet folyamatosan bővítve azt is eldöntöttem, hogy igyekszem a gyermekem számára a lehetőségekhez képest minél tovább biztosítani a gyermekkort, amikor a játék szabadsága lesz a legfőbb feladata.

A határok megszabására is kialakítottam az elméletemet:

1.) nem szabad olyat csinálni, ami a gyermek saját vagy más testi épségét veszélyezteti - beleértve az embereket és az állatokat is (konnektorba nyúlás, kanapén futkosás, teknős kalapálása a játékokkal);

2.) nem szabad rongálni (asztalt karistolni, játékokat vagdosni a földhöz, akarattal törni-zúzni

3.) társadalmi normákat be kell tartani: nem köpködünk, nem verekszünk, nem hazudunk, nem beszélünk csúnyán stb....

Jelenleg még csak az első és a második pontokat ültetjük át a gyakorlatba több-kevesebb sikerrel.

És amit megtanultam, hogy elengedhetetlen a : példamutatás. Ha én állok a kanapén, akkor milyen jogon mondom a gyereknek, hogy Ő ne tegye? Ha a játékokat három méterről dobálom a tároló dobozba, akkor a gyerek miért ne dobálózhatna a játékokkal? Ha mérgemben a csapok egyet az asztalra, akkor a gyerek Ő miért ne tegye? Ha lekeversz neki egy pofont, akkor a gyerek miért ne tegye ugyanazt a játszótéren? És a sort lehetne még folytatni... Könnyűnek hangzik, de mégsem az. Vetközzük le azokat a szokásainkat, amiket nem akarunk viszontlátni a gyermekünknél. Ez a legfontosabb lépés.

Természetesen mindezeket a Férjemmel együtt átbeszélve, átgondolva, az Ő gyermekkorából származó tapasztalatokat, és a teljesen más, mondhatni ellenkező elveken alapuló nevelési tapasztalatokat ötvözve "véglegesítettük". Véglegesítés?! Ez egy helytelen, sőr hibás szó... Pontosítanék: meghatároztuk a nevelési irányvonalunkat, ami mentén szeretnénk haladni? Lehet, hogy ezen majd változtatunk? Persz, miért ne? Mi is változunk, a világ is, a gyermekünk is. Ha valami nem válik be, keresünk más utakat is. Mint a gyermekvállalásban oly sok minden, úgy a gyermeknevelésben is számtalan járt és járatlan út van. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a számunkra, a gyermekünk számára, és a családnak leginkább elfogadható, és kivitelezhető nevelési irányt, és a legjobb tudásunkkal, példamutatásunkkal járjunk ezen a még ismeretlen úton.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 2.

Második nevelési próbatétel Fanni lábra állásával, majd elindulásával, kopogtatott be hozzánk..

Eme új tudomány kb. fél méterrel növelte meg a veszélyzóna magasságát. :)

Jöttek a magasabb polcok és fiókok, akvárium, hűtőmágnesek, vödrök, kuka tartalma, kanapén felejtett cuccok.... Folyton a nyomában voltam a Lányomnak, hogy óvja a testi épségét, és a lakásét is.

Az eszemmel tudom, és sokat olvastam is, hogy most abban a korban van a gyerek, amikor feszegeti a határát. Hagyni kell, hogy megismerje önmagát, megtudja, mennyire mehet el, ugyanakkor szabni kell feltételeket, húzni kell határokat, alkotni kell szabályokat, amiket neki is meg kell tanulnia. Marha bölcs ember volt, aki ezt kitalálta, csak a receptet felejtette el felírni... Hol van a helyes határ? Melyek azok a szabályok, amelyeket muszáj megalkotni, és melyikeket már túlzás bevezetni? Mennyire kell betartani a szabályt? Mikor lehet megszegni? Egyáltalán meg lehet szegni, vagy fővesztés jár a "bűnért"? Meddig legyen szabad akarata a gyereknek? És honnan tudom, hogy egy határ mennyire legyen éles, és mikor lendül át a saját hatlamam gyerekre való ráerőltetésére?

És még vagy ezer kérdést tudnék feltenni. Olvastam és olvasok cikkeket, könyveket, ajánlásokat, tapasztalatokat fórumokon... Ebben is, mint kb. a gyermeket érintő minden kérdésben ketté válik: vannak, akik a saját elméletüket kötelezőnek és tökéletesnek tartva oktatják, hogy mit és hogyan neveld a gyereked és van a másik tábor, ahol meg azt hangsúlyozzák, hogy engedd szabadon a gyermeket, hiszen azzal lesz önálló, sikeres, magabiztos ha már most a szabad akaratát tudja érvényesíteni...

Tényelg így van? Csak a szigor és a szabadság létezik?

Mit tegyen ilyenkor a tanácstalan szülő? Melyik úton induljon el?

Én sokszor visszagondolok a saját gyermekkoromra. Szerencsés vagyok, példás családom van. Hálás lehetek a nevelésért, amit az élet útjára kaptam. Persze a hála is érdekes dolog, hiszen leginkább akkor érzem szerencsésnek magam, amikor mások keserű sorsát látom, hallom, érzékelem.

És bár tényleg köszönetet mondhatok azért, ahogy neveltek, azért természetesen élénken élnek bennem az emlékek, hogy mi vagy mik voltak azok a dolgok, amiket a mai napig túlzott szülői szigornak tartok. Például ritkán hallgatták meg a véleményem, vagy mert gyerek voltam, ezért nem is lehetett véleményem bizonyos dolgokról. Vagy hogy borzasztóan kellett ügyelnem a rendre (amit annyira magamévá tettem, hogy most kimondottan figyelnem kell, hogy ne pakolgassak mindig), vagy a büntetéseket sem tartottam helyénvalónak, ami párszor jól irányzott szülői fenekelés volt..

Hozzám hasonlóan biztosan mindenkinek megvannak azok az emlékek, hogy mi volt az, ami utólag, szülővé válva is értékel a gyerekkori nevelésből, és mi az, amit máshogy szeretne csinálni. Biztosan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy mindent máshogy szeretnének csinálni, mint annak idején a saját szülei, és lesznek olyanok is, akik szüleiket tartják nevelésben példaértékűnek, és azt a mintát követik. Bárhogy is legyen, szerintem ez egy jó kiindulási pont, hogy eldöntsük és megalkossuk a saját nevelési elveink alapjait.

(Folyt. köv.)

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Nevelni piszok nehéz... 1.

Sokszor fülemben cseng még (utóbbi időben egyre többször) szüleim ékesszólása: "Majd megtudod, ha Neked is gyereked lesz, hogy milyen nehéz..." kezdetű mondatok sora.

És megtudtam. (Édes béklyó)

Nem is tudom, mikor kezdődött, vagy hol kellett volna elkezdeni, vagy máshogy csinálni...? Talán minden azzal indult, hogy Manó elkezdett kúszni, elérte a szőnyeg sarkát, majd le is kúszott róla, megnyalogatta a papucsot, majd a kukáig is eljutott... A nagy örömködésben, és ámulásban, hogy már miket tud, mennyire cukimuki, mindig csak apró mosoly keretében jeleztem, hogy ejjj, anya papucsa koszos, ne nyalogasd; vagy a kuka nagyon piszkos, nem fogdossuk; nem mássz le a szőnyegről, mert felfázol, stb.

Majd kúszásból mászás lett és üldögélés, a papucsot, kikát leváltották, pontosabban csak mellé szegődtek a polcokról lerántható tárgyak, a fiókok, virágok, konnektorok.. Utóbbiak voltak az első nevelési megmérettetések.. Hiszen itt már nem csak egy kis baciról volt szó, hanem akár virágföld evésről, és áramütésről.

Mit tegyen ilyenkor az ember? Tanítsd meg neki, hogy mit szabad és mit nem. Persze ez így baromi könnyen hangzik, de kivitelezni már kicsit nehéz... Először kitartóan ismételgettem, hogy nem nyúlunk a konnektorhoz, nem tépjük a virágokat, nem eszünk virágföldet.... Mivel hasztalan téptem a számat, elgondolkodtam, hogy mit is kellene tenni. Rettentően ellene vagyok mindenféle fizikai bántalmazásnak, de végül amellett döntöttünk, hogy súlyosnak ítélt esetben (pl. konnektor piszkálás), rácsapunk a Kisasszony kezére. Mondanom sem kell, hogy ez is hasztalan volt. Talán mert erősebb volt az akarat a babában, vagy mert érezte, hogy ez nekem borzalmasabb érzés, mint a neki szánt büntetés lenne... Végül beleuntam (vagy feladtam - nézőpont kérdése), és elpakoltam a virágokat, bedugtostam a konnektorokat....

Ez volt a nevelési próbálkozásom első, nem éppen sikeres próbatétele...

(folyt. köv.)

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359

Jófej mamik, és a többi

Tegnap még ezt a bejegyzést erős felindulásomban akartam megírni, de mára kicsit máshogy látom a dolgokat.

Történt ugyanis, hogy a kis 14 hónaposommal elindultunk popsitörlőt venni. Kivételesen nem a közelebbi drogériába mentünk, mert nem messze a másikban akció van. Szitált az eső, így várakoztunk a megállóban. Már látszott az alacsony pados busz sziluettje, amikor két másik babakocsi is érkezett.

Felszálláskor igyekszem a lehető legkulturáltabban viselkedni, ezért általában úgy állok a babakocsival a buszra várva, hogy a leszállók kényelmesen elférjenek, de amint lehet, gyorsan fel tudjam tenni a kocsit a járműre. Most is így álltam, amikor a másik két mami mindenféle gondolkodás, leszállók leengedése vagy egyéb nélkül, lényegében áttolták rajtunk a babakocsikat, és felnyomakodtak a buszra... Tátott szájjal, hebegve álltam lent az esőben. Én még ilyen GYÖKEREKET nem láttam. Felháborodottan csak megköszöntem a kedvességüket, és összeszedtem magam, hogy ne alacsonyodjak le az ő tapló stílusra... Én is feltoltam a kocsit, és az ajtóban szorongva, folyamatos elnézések közepette jutottunk el célunkhoz.

Mivel fortyogtam a saját levemben, ezért csak utólag jöttem rá, hogy ez volt az első ilyen esetem. Bár magamban már számtalanszor megjegyeztem, hogy az emberek mennyire segítőkészek, de ezt le is kell írnom. Minden utazásnál van valaki, aki megkérdezi, hogy segíthet-e a fel- vagy a leszállásnál, helyet adnak a babakocsibeállóban, zokszó nélkül kerülgetnek, ha a buszajtóban akadályozzuk a forgalmat, engedik, hogy Manó húzza a kabátjukat, beletúrjon a szatyrukba, hallgatják, ha éppen üvöltve elégedetlenkedik a Kisasszony, anyukák igazgatják a babakocsikat, hogy jobban és többen elférjünk a buszon... Így hát ezúton is szeretném megköszönni minden kedves eddigi és leendő utastársamnak a segítséget, türelmet, toleranciát, empátiát, mosolyt és kedvességet. KÖSZÖNÖM!

A kedves gyökereknek pedig kívánom, hogy egyszer majd a csemetéjük jegyezze meg, hogy "anya, miért tolakszol, nem látod, hogy a néni előbb itt volt?" Mert a gyermekünk a legélesebb tükrünk. :D

 

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Kétszerkettő és a gyerekek

Szereted a matematikát? És régen szeretted a matek órákat?

Vajon egy gyerek születése után csak azok esnek a számok bűvöletébe, akik már korábban is benne voltak, vagy ez mindenkit utolér?

Mérik a gyerek súlyát, hosszát, fejkörfogatát, mellkaskörfogatát. Izgulunk a havi, féléves, éves státusznál, hogy meghízza a gyerek a minimumot, jó ütemben növekedjen. Figyeljük a tej mennyiségét, a táp adagjait, a pépek grammjait, a hús kockáit, a vitaminok cseppjeit.

Senki ne értse félre, örülök, hogy vannak normák, amik nyomán figyelik, és be tudnak avatkozni, ha gond van, de belülről túl sablonosnak tűnik a sok szám. Nyomásnak érezzük, hogy meglegyen a 400 g súlygyarapodás havonta. Tejeljünk eleget etetésenként, egyen annyit a gyerek, mint a táposdoboz oldalán elő van írva. Adagok vannak, grammok, kilógrammok, milliliterek.... És nem tudom, hogy mert én például szerettem a matekot, és ezért, vagy mert folyton ijesztgettek a grammokkal, vagy mindenki beleesik ebbe a gödörbe, de mindig lesem a mérleget és a centit. A bébimérleget azért is adtuk kölcsön, hogy ne akarjam minden nap megtudni, hogy hány grammos a kis csemeténk, és ne essek kétségbe, ha 10 grammal kevesebb, mint tegnap... Már komolyan függő voltam. Mindenki így van ezzel?

Azt tapasztalom, hogy nem. Nekem túl nagy lehetett a belső és a külső nyomás: túl sokat fogyott születés után a babám, nem volt elég tejem, nem gyarapodott megfelelő ütemben Manó... Pár hónap és már függő is voltam.

Ma már az eszem felfogja, hogy hagyni kellene a grammokat, és a jelzésekre figyelni, de nehéz legyőzni a könyvek adta előírásokat. Igyekszem. Lazulok. De lassú, nagyon lassú a folyamat.

Nálunk volt, hogy éppen 400 grammot gyarapodott Fanni, de olyan is volt, hogy 1 kg-ot hízott. Ha pedig körülnézek a barátok és a kis csemetéik között, még nagyobb a szórás... Fontosak a szakkönyvek, életmentőek a gyermekorvosok és védénők nyomonkövetései, de szerintem azért figyelni kell a babánk reakcióját, növekedési ütemét..

Azt elfelejtjük, hogy a mi kis Manóink nem úgy születnek, hogy ismerik a matematikát... :D

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Én vagyok én, Te vagy Te, ki a hülye? SENKI!!!

Ne is menjünk messzire, csak egy kedves kis minihavert nézzünk, aki kb. egyidős MiniManóval.

Az egyikük 12 hónaposan már tipegett, a másik 13 hónaposan tette meg az első lépéseket.

Az egyiküknek 12 foga van, míg a másiknak csak 2.

Az egyikük napi ötször eszik 200-250 g-ot, mindent megkóstol, és az étkezések között igényli a nasit, míg a másik a reggelin és a vacsin kívül csak egy-egy joghurtot, kevés gyümölcspépet eszik..

Egyikük barátokozós és nem éppen anyás, másik visszahúzódóbb és szeret anyához bújni.

Egyikük 10-12 órát alszik éjjel és napközben 3 órát, a másik éjjel 8-10 órát és napközben 1-2-t.

Az egyiküknek dús haja van, és nő mint a gomba, havonta vágni kell, míg a másiknak pihék vannak haj helyett, az is szuperszőke, így olyan mintha kopasz lenne.

Egyikük hónapokig 1-2 kg-mal nehezebb volt, és most már egy súlyban vannak.

Az egyikük hurkás és kis pocakos, a másik egy kis izomgolyó.

Tovább is van mondjam még?! :D

És most csak két pöttömről beszélünk, a világon pedig milliószám vannak kismanók. Melyikük a "normális"? Egyikük sem? Nem, nem... Elárulom: MINDKETTŐ NORMÁLIS. Nem egyformák, mások. Csodásak.

Mindkettő kiegyensúlyozott, vidám, boldog baba.

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

 

Nehéz napok visszatérnek...

Mostanában már kezdtem úgy érezni, hogy minél nagyobb a mi kis Tündérünk, annál egyszerűbb lesz vele az élet... de pár napja olyan, mintha bolondgombát evett volna. Nyűgös, hisztis, vergődik, keresi a lázadási pontokat... váááááááááá. Komolyan mondom, olyan mintha az idegszálaimon táncolna, és egy-egy rúgással el-elpattintana egyet-egyet...

Nem eszik rendesen, ez nem is újság, de amit falatozik, azt is szétpancsolja, rámföcsköli, keni, maszatolja, földre dobja, belekönyököl, a hajába keni....  Persze, tudom, hogy meg kell tanulnia enni, de nekem forr a vérem ezektől a helyzetektől...

Ha pedig éppen nem "eszik" (nevezzük inkább pacsálásnak), akkor a kis teknősünket zaklatja, bedobálja a játékokat, cumikat, zokni, plüsst, karkötőt, mindeeeeeent.

Harmadik kedves szórakozása a kukázás. Már benyelem, hogy asztalnak használja a kukát, de újabban turkáni és kipakolni is szeretne, és meg is próbálja...

És ha nem a fenti, számomra kedves programokat műveli, akkor sír, nyöszög, hisztizik, pakolja ki a fiókokat, edényeket, leszedi a ruhaszárítót, lepakolja a polcokat, próbálja kipakolni a szekréneket, tépi a hajam, földhöz vagdossa a szemüvegem, csíp, felmászik a kanapéra, a fotelbe, ahonnan beletenyerel a teknős akváriumába, rángatja a függönyöket.....

Hogy is mondjam.... ELEVEN.... (Anyák között mondhatom: törpeterrorista...) :D

Finoman szólva KIBORÍT!!!!!

És amikor egy ilyen szörnyűűűűűű nap után készülök letenni aludni, és leveszi a szemüvegemet, és kis kezébe fogja az arcom, és odahúzza magához macipuszira... hááááát, akkor IMÁDOM!

(De akkor is törpeterrorista és kész. :D )

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Háziorvos

Számtalan megoldandó helyzettel találtam magam szemben mióta Manóval élek, közlekedem, kelek, fekszem, létezem... Rengeteg dologra megtalálom a megoldást, hogy miként jutok el a város másik felére BKV-val, hogy hogy pihenjek, mikor főzzek, mikor szőrtelenítsem a lábam, mikor írjak blogot, mikor vásároljak, stb. Az emberek többsége segítőkész, megértő, abszolút pozitív csalódás. Biztosan közrejátszik az elbűvölő, tisztalelkű gyermektekintet, amit Fanni sugároz. Ki merem mondani, hogy ha nem is egyszerűen, de eddig lényegében mindent meg tudtam oldani Vele/mellette.

De most jött egy akadály, amit szintén meg fogok oldani, de a felháborodásomat ki kell adnom magamból. :) Lejárt a jogosítványom, és bár nem vagyok éppen Schumacher vagy Raikönnen az úton, és alig vezetek, de azért szeretném, ha lenne érvényes engedélyem, mert már tervben van az újrakezdés... Végre sikerült időpontot szeretni az Okmányirodába, de ugyebár orvosi alkalmassági is szükséges. A Férjem rengeteget dolgozik, vidéken van a munkahelye, és nagyon örülünk, ha hétre hazaér. Igen ám, de a háziorvos 7-ig rendel. És bocsássa meg a világ, de nem szeretném az egészséges gyerekemet, a lázas, köhögő, göthös emberek közé vinni. Így is lehet, hogy hazahozok egy kis bacicsomagot, de amennyire lehet szeretném kiküszöbölni ezt. Sikerült elintéznem, hogy Barátnőm előbb eljöjjön a munkából, így pár napja odaértem fél 7-re a rendelésre. Na, és itt akadtam ki nagyon, de nagyon, de nagyon.... mert elküldtek. Nem tudom, hogy ez általános és normális dolog-e, de én teljesen felháborodtam... Elmondtam, hogy nem tudok akármikor jönni, mert nincs ki vigyázzon a gyermekre. A Férjem, a Rokonok dolgoznak vagy gyerekért kell menni, kisgyerek van, stb., nem tudok máskor jönni.. De ez persze senkit nem hatott meg.. a rendelés 7-ig van, és abba már nem fogok beleférni... Totál kiakadtam, nem is emlékszem, mikor voltam ennyire ideges. Attól tartottam, hogy vagy elbőgöm magam, vagy ami rosszabb leordítom a haját a doktornőnek vagy az asszisztensnek. Eddig nem sokszor kellett menni, és az órákon át tartó várakozást leszámítva alapos doktornőnek tartottam... Majd eszembe ötlött, hogy egyszer már megpróbáltak elküldeni, amikor munkából rohantam hozzájuk, már amennyire a fájdalomtól tudtam... akkor szó szerinti könyörgésre megenyhültek, és elláttak...

Most nem érdekeltem senkit.

A párhuzamosan rendelő orvos nem fogadta el a kártyámat, hivetkozva a kollegalitásra... Megpróbálok egy másik orvoshoz is átmenni, de ha nem fogadja el a kártyám, akkor utána járok, hogy milyen lépéseket tehetek az ügyben, mert ha nem tévedek szabad orvos választás van... vagy mégsem?

 

Még több anyasággal kapcsolatos információ, érdekesség, "védőnő válaszol" rovat itt:

https://www.facebook.com/pages/Mindennapi-anya/221007888099359?fref=ts

Feedek
Megosztás